Ludmann Mihály új könyve a kényszerű hallgatást töri meg - Megszólalnak a múzsák (magyaridok.hu)

A szocializmusban tilos volt beszélni arról, hogy a háborúban elesett katonák hősi halottak voltak, ezért a fronton készült művek sokáig a raktárok mélyén hevertek. Ludmann Mihály művészettörténész és festő Művészek a háborúban 1914–1918 című könyve ezt a kényszerű hallgatást töri meg. Hiánypótló munkáról van szó, hiszen Zádor István 30-as évekbeli vaskos kötete óta nem készült komolyabb számvetés a háborúban alkotó művészekről, a lexikonszerű kiadvány pedig úgy tárgyalja a művészek életrajzát, hogy a legbővebben háborús alkotói korszakukról értekezik. Voltak közöttük korukban is elismert festők és kevésbé jelentős alkotók, akiket mára jórészt elfeledtek. A kötet az elpusztult, a nem vagy csak ritkán látható művekbe is bepillantást enged. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum gyűjteményében 150 művész alkotásait őrzik, de a háború alatt készült munkák tetemes része Bécsben van, a feltáratlan anyag még sok meglepetést tartogathat.

A kötetből kiderül, hogy a magyar hadifestők sokkal jobbak voltak, mint az osztrákok, akik csupán középszerű alkotásokat tettek le az asztalra. Ez nem csoda, hiszen olyan nagy nevek alkottak a fronton, mint Mednyánszky László, Vaszary János, Rippl-Rónai József, Márton Ferenc, Márffy Ödön, Aba-Novák Vilmos, vagy a szobrászok és építészek közül Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Ligeti Miklós, Stróbl Alajos és Medgyaszay István.

És felejtsük el a művészlelkekről beidegződött sztereotípiákat, mert múlt század eleji festőink nem érzékenykedtek, ha a haza sorsa forgott kockán. Sokan önként vonultak be, és közlegényként szolgáltak, mielőtt hadifestőkké léptek volna elő. Ez – bár nem annak szánták – menekülési útvonal is volt, mert így nem kerültek tűzharcba. A katona mivoltukra büszke művészeken kívül persze olyanokról is tudunk, akik orvosi igazolást kunyeráltak, hogy megússzák a frontra kerülést. Sok európai művész meghalt a háborúban, a magyarok közül jóval kevesebben. Sámuel Kornél szobrász 1914 októberében már elesett, így a háború első művész áldozatává vált. Özvegyét Kisfaludi Stróbl Zsigmond vette feleségül, aki a szép ápolónőkről készített kisplasztikákat. Mednyánszky az emberi szenvedést akarta megörökíteni, és olyan közel merészkedett az olasz arcvonalhoz, hogy egy idő után az ellenséges katonák már ismerték, és nem lőttek rá. Vaszary Jánosnak a háború átalakította és gazdagította művészetét, életképszerű jeleneteit egyetemes tartalmakkal töltötte fel, Márffy pedig életművész volt, akit a táj és a fény játéka érdekelt; ha tehette, kivonta magát a csatákból. Rippl-Rónait egy franciaországi rokonlátogatás során német kémnek nézték, és bántalmazták – erről készült a Megveretésem története című rajzsorozata –, Vaszary képein pedig látni lehet, amint a kezdeti lelkesedést felváltja a háború rombolásának az ábrázolása.

Mednyánszky László: Lövészárokban

Megdöbbentő, hogy száz évvel ezelőtt milyen bámulatba ejtő szervezettséggel oldották meg az illetékesek azt, hogy megfelelő mennyiségű képi ábrázolás készüljön a frontról, ceruzával, tollal, vízfestékkel, rajzszénnel vagy pasztellel. 1914 augusztusában létrehozták a Császári és Királyi Sajtóhadiszállást, amely 1917-ben külön művészeti, fényképészeti és filmcsoporttal működött; a háború végéig kétszáz művész fordult meg itt. Ők teljes ellátást kaptak, a másodvonalba osztották be őket, cserébe pedig kéthetente egy művet kellett leadniuk, amelyekből a háború végéig hadikiállításokat szerveztek a két fővárosban. Mindezek mögött a hosszú XIX. századból itt felejtett csataképek eszménye járhatott azok fejében, akik megalkották ezt a szervezetet, amelynek egyetlen célja a hadipropaganda és a lelkesítés volt. A fénykép és a film még gyerekcipőben járt, a művészeti alkotásokat pedig sokkal jobban megbecsülte a társadalom – ezzel is magyarázható a sajtóhadiszállás kitalálása. Míg a két új technikai eszköz csak rögzíti a valóságot, addig a művészeti alkotások egy szubjektív szűrön át sokkal többet is képesek megosztani a háborús élményekből.

A rengeteg képpel illusztrált könyv a magyar művészet történetének egy eleddig feltáratlan fejezetébe avat be. Várjuk, hogy a lappangó anyagra ugyanilyen hévvel vessék rá magukat a művészettörténészek.

magyaridok.hu