Péntek Orsolya Könyve 1989-ig mutatja be a magyar fotográfia történetét.
Gyönyörű, hiánypótló és különleges kiadványt tartok a kezemben. A magyar fotó 1840–1989 című album a Látóhatár Kiadó ötlete és tervei alapján készült, a szerzőt, Péntek Orsolyát (az író és képzőművész sokoldalú, egyéni utakon járó képviselője a kortárs művészéletnek) is ők kérték fel a történeti összefoglalásra.
Az album elegáns, a tipográfia jólesik a szemnek, a képeket pedig (egy fél család bizonyítja) mindenféle tudományos érdeklődés nélkül is órákig el lehet nézegetni. A szerző nem szentel sok figyelmet a fotótechnikai részleteknek, inkább olvasmányosan, biztos kézzel skiccel fel művészportrékat, amelyek mögött felsejlik egy-egy történelmi, művészettörténeti korszak egész társadalomlélektana.
Különösen izgalmasak a szakmai, művészi ellentétekről mesélő részek (itt az 1879-től 1944-ig élt Balogh Rudolfról, a magyaros fényképezés atyjáról van szó): „A Balogh-féle végletesen, valószínűtlenül idillikus vidékábrázolásnak (a fotós attól sem riadt vissza, hogy adott esetben felhőket montírozzon a megfelelő helyre az égen) már a saját korában akadt kritikusa: Hevesy Iván szinte azonnal figyelmeztetett, hogy ez a fajta fényképészet eléggé egyoldalúan hangsúlyozza az etnografikus hatásokat. (…) Mindenki azt talál, amit keres: Balogh napsugarat, a vele egy korban alkotó Kálmán Kata és a szociofotósok pedig nyomorult vidékieket és cigánytelepet.”
A kötet a dagerrotípiától a portré-, táj-, életkép-, dokumentumfotózáson át vezeti az olvasót a kísérleti, épület-, szocio- és még rengetegféle fotózsáner világába, egészen a rendszerváltás előtti időszakig. Az egyes fejezetek vagy egy személyiség – Szathmári Pap Károly, Mai Manó, André Kertész, Robert Capa, Moholy-Nagy László, Lucien Hervé, Kálmán Kata, Escher Károly – köré épülnek, vagy egy-egy korszak művészeit csoportban mutatják be, mint a kezdetek műtermi portréfotósairól, a Rákosi- és Kádár-korszak szocioriport-hullámáról vagy a 70-es, 80-as évek avantgárdjáról szóló részben.
És nemcsak az az izgalmas, hogy a fotó mint produktum milyen különböző jelentéseket hordoz egy-egy korszakban, hanem az is, ahogy magára a fényképezésre tekintenek: az 1800-as években mint izgalmas találmányra (az eszközzel való találkozás ugyanolyan izgalmas, mint a hazavihető végeredmény), a modern világban már mint egy mesterség vagy a művészi kísérletezés (e kettő sokszor szét sem választható) eszközére.
Ahogy maga a szerző is írja előszavában: „Hogy a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben mi történt a magyar fotográfiában, arra egyelőre nem láthatunk rá megfelelően: hiányzik a kellő távolság.”
Mindenféle, asztal mellett folytatott művészvitában örökösen visszatérő téma az a határsáv, ahol fotográfia és festészet ellentmondásos viszonya alakul – még napjainkban is. Hol válik el az ábrázoltból kiinduló ábrázolás szándéka a művészi elképzelésből kiinduló ábrázolásétól? Egyáltalán: mitől lesz valami funkcionálisan ábrázoló és mitől esztétikailag értékelhetően ábrázoló? A fotótörténet nagyjainak munkáit (láthatóan a legnagyobb hatásúakat vagy legjellemzőbbeket igyekeztek kiválogatni a szerkesztők) figyelve valami olyasmi sejlik fel, hogy a legnagyobbak talán épp azért lehettek a legnagyobbak, mert folyamatosan a határon billegtek.
Mindegyik bemutatott művész munkássága olyan, hogy nehéz beszuszakolni egy skatulyába. Hiszen egyes alkotóknál ez az alapkérdés is, hogy megint a szerzőt idézzük: „Hogy Kepes és Moholy-Nagy László fotográfusok-e vagy fotográfusok is, netán a fotográfiát egy komplex művészi projektben csak eszközként használó alkotók, azt nehéz eldönteni még ma is.”
Péntek Orsolya: A magyar fotó 1840–1989. Látóhatár Kiadó, 2018.
