Fények, árnyak, korok (Budai Polgár)

Fények, árnyak, korok

Nem csoda, ha megakad a szemünk az idén a Látóhatár kiadónál megjelent, A magyar fotó című csodálatos album címlapján. A borítón Kinszki Imre 1930-as években készült felvétele látható a piarista gimnázium alatti átjáróról. A háttérben felsejlik a régi Erzsébet híd, de a Duna, a Gellért-hegy sziluettje – oldalában a már akkor is álló Hegedűs-villával – és a hosszú árnyékok, a város ragyogó fényei mit sem változtak.

Péntek Orsolya munkája nagyszabású összefoglalása a magyar fotográfia 1840 és 1989 közötti szakaszának. A kötetet fellapozva a kezdetektől nyomon követhetjük, miképpen alakultak meg az első stúdiók, hogyan tökéletesedett az eljárás, a technika, és végül hogyan vált önálló művészeti ággá a fényképezés. Ismertebb és nyomtatásban még alig, vagy sosem közölt képek váltják egymást, könnyű belefeledkezni akár órákra is a könyv lapozgatásába. A fényképek, akkor is, ha egyes emberek portréi, valami örök emberit képesek megfogni.

Mi, budapestiként mégsem csak ezt az értéket láthatjuk meg bennük, hanem egyúttal a város folyton változó arcából is elleshetünk egy-egy pillanatot. Hisz, nem meglepő módon, a magyar fotográfusok közül nagyon sokan kötődtek a fővároshoz. Beszédes adat, hogy 1858-ban, a fotográfia-történet hajnalán már 14 műterem volt Pesten és Budán! A két testvérváros, majd az egyesített főváros világviszonylatban is fontos központja volt e művészeti ág kibontakozásának, térnyerésének. Persze, itt is a portrékészítéssel indult a története, hisz erre volt a polgárságnak igénye.

A kötet 14. oldalán ott van a jól ismert Petőfi-dagerrotípia – a költő a korabeli pesti utca jellegzetes, sokak által ismert alakja volt –, láthatjuk Jókainé Laborfalvi Rózát és gróf Andrássy Gyulát, de feltűnnek kevésbé ismert arcok és családok is. Idővel aztán a fotográfia kiszabadult a műteremből. Budapest városegyesítés utáni arcát már olyan neves fotográfusok örökítették meg, mint Klösz György, Divald Károly vagy Erdélyi Mór. Csupa finom rajzolatú, részletgazdag képet találunk a kötetben az egykori városról. Köztük olyan felvételeket is, melyek lebontott épületeket – pl. a Lechner-féle városligeti korcsolyacsarnokot – vagy eltűnt városrészeket (pl. a Tabánt) ábrázolnak. Az épületek megörökítésénél is nagyobb érték, hogy az egymást követő fotós nemzedékek lefényképezték azokat az embereket is, akik e várost lakták. Olykor akaratlanul, de sokszor szándékosan. Így tűnnek fel Mai Manó fényképészmester portréin egy letűnt kor sokatmondó gyermekarcai, Székely Aladár képein a Nyugat folyóirat körül csoportosuló művészvilág nagyjai, vagy csak egyszerű kofák, hógolyózó kissrácok és felvonuló bandérium Balogh Rudolf II. világháború előtti felvételein.

Az alkotók aztán megörökítették Budapest háborús kárait is – de Robert Capa képein mégsem csak a romok iszonyatát látjuk, hanem a fővárost újraépítő nemzedék elszánt akarását, újrakezdését is, igazi emberi sorsokat. De hasonlóképp felejthetetlenek Korniss Péter cigiző vendégmunkásai a Nyugati pályaudvar előtt, Reismann János ’60-as évekbeli fürdőzői a Dagály gőzölgő medencéjében. Számunkra, budapestiként mégis a legnagyobb felfedezés a címlap képét is jegyző Kinszki Imre, aki valódi ismerője volt a sajátosan budapesti fényeknek. Annak, ahogy a felkelő őszi nap beragyogja a Városligetet, vagy ahogy átsugárzik a Keleti pályaudvar nagy poros ablakain, és annak is, ahogy az est leszálltával a házak ablakain szűrődik ki a fény. Az ő képeit nézegetve még inkább kedvet kap az ember, hogy maga is elinduljon felfedezni a főváros efféle kis csodáit.

Péntek Orsolya: A magyar fotó 1840–1989, Látóhatár Kiadó, 2018. 

Viczián Zsófia